.

.

.

.

 

.

2014. szeptember 03., szerda 18:53

Úti-film forgatás werk első rész

Értékelés:
(3 szavazat)

Egy dohai forgatás története természetesen nem azzal kezdődik, hogy kiérkezünk és a jól előkészített forgatókönyv menetrendje alapján tesszük a dolgunk és vesszük a látványt. Nem! Ez biztos nem így volt.

No, de nem tesszük meg azt a szívtelenséget, hogy részletesen beszámolunk arról a hosszadalmas és vegyes érzelmekkel teli internetes, e-mailes és telefonos szervezőmunkáról, amelynek eredményeként elrepíttethettünk Katarba és vissza, és forgathattunk is.

Hogy úti film készült volna? Nem! Vagyis nem lehet a szó szakmai szabályai szerint egyértelműen meghatározni. Legalábbis abban a hagyományos értelemben, amit megszoktunk egy-egy tévés úti film kapcsán. A valóság sokkal prózaiabb. Miszerint a szerencsés körülmények és kínálkozó lehetőségek voltak igazi útitársaink. És ezek ki is tartottak Ferihegyre, bocs Liszt Ferencre való visszaérkezésünkig.

Tehát a szállás rendezése, a repülőjegy (sajnos a Qatar Airways közvetlen járatára már nem volt hely a Liszt Ferencen csak Schiphol-on keresztül érhettük el úti célunkat) és a forgatáshoz szükséges kellékek (3D kamera, testállvány, stb.) megszerzését követően jöhetett a csomagolás két személy részére. A történet folyama valójában ezzel vette kezdetét.

 

A repülés (BUDAPEST-AMSTERDAM-DOHA)

 

Az izgalom minden utazás előtt eluralkodik még a gyakorlott utazókon is. Kinek ezért, kinek azért jelent izgalmat.

Számunkra az első idegesítő momentum az volt, hogyan kellene minimalizálni csomagjaink személyes tartalmát, hogy a szigorúan vett súlyhatárt ne haladjuk meg. Révén, hogy személyenkénti egy csomag és egy kézi poggyász csak meghatározott súlyú lehetett. A kamera, a testállvány és a helyszíni vágáshoz szükséges kellékek erősen kiszorították a nagy faktorszámú kenceficéket és az egyéb megszokott turista alkalmatosságokat. Na, de nem baj. Többszöri nekirugaszkodással végül is összeálltak csomagjaink. Sőt, kora reggel időben kint is voltunk a Liszt Ferencen.

És láss csodát…!

A sajátos, hungarikumnak minősíthető, check in rendszer nem feltétlenül segítette az angol nyelvet nem vagy csak kevésbé ismerők jegyérvényesítését. Volt is ideges tömeg, de rendesen – segítség annál kevesebb! Mint általában a repülés előtti normál feszültség így bőven fel lett turbózva az újítás magyaros megoldásával. Azt nem tudni, hogy volt-e olyan, aki nem tudott bejutni a tranzitba, de az biztos, hogy az eddig megszokott egy – másfél órás tranzitbeli várakozás jelentősen lerövidült. Legalább nem volt számunkra kísértés kevéske költőpénzünk azonnali megcsapolására.

Így aztán további akadály nem gördült elénk, hogy élvezzük a légitársaság vendégszeretetét Amszterdamig. Egy repülés sohasem eseménytelen, de talán a személyes érzéseken kívül nem igen lehetne most másról beszámolni. Talán azt az általános véleményt tudom megfogalmazni, hogy évtizedekkel ezelőtti tapasztalatomhoz viszonyítva, a mára korszerűbbé vált gépek belső méretét a zsugorodás folyamata jellemzi. Azt nem állítanám, hogy mindig is kényelmes volt a lábtér, de valahogy mostanra az előttem lévő ülőhely közelebb került. Persze, az a fránya néhány kiló pluszom is… Mindenesetre elég nehéz az intimszférát számon kérni a ma repülőgépei utasterében.

A kétórás repülés végén Amsterdam, Schiphol! Végre egy kis lábnyújtás és jóleső szendvics (melegen), no, meg finom holland sör. A néhány órás várakozás a Dohába tartó gépre, azzal egészült ki, hogy „okos-telefonjainkkal” az ingyenes wifi-re hangolását követően, meglehetősen jó minőségben tudtunk „viberezni” és „skypolni” az otthonmaratottakkal. Tehát Schiphol nemzetközi értelemben minden területen a maximumot nyújtja. Annak ellenére, hogy októbert írtunk, meglehetősen nagy tömeg volt jelen. Egy-egy gép érkezését követően hullámokban áramlott a tömeg egy-egy csomópont irányába, majd az úti céltól függően más-más folyosókon, csökkenő létszámmal csordogált tova. Egyesek, ahogy mi is, kiváltak az áramlatból és vásároltak, vagy fogyasztottak a sziporkázó, világmárkákat kínáló kis üzletekben, vagy éppen áruház méretű shoppingcenterekben. Tény, hogy a nappali időszakot kirekesztő, de a fényeket nem kizáró építészeti megoldást jól kiegészítették a rejtekadó helyek nappal is hangulatos megvilágítása. Sőt, a levegő tisztaságára sem lehetett egyetlen zokszavunk sem. Hiszen a fránya dohányosok csak egy jól elszeparált helyen szívhatták magukba imádott füstjüket, és ami a lényeg, hogy azt egy jól működő elszívóval ellátott térben fújhatták ki.

De az idő, ha lassan is, de telik és eljött a check in ideje a Dohába tartó gépre. Sajnos a nagyobb repülő több utas létszámot jelent és nem több intimszférát. Talán ez azért is kellemetlenebb egy bő tízórás úton, hogy a mozdulatlanságra kényszerített helyzetben még a pihenés, az alvás is nehezebb. Személy szerint végtelenül irigylem azokat, akik minden körülmények közt képesek jóízűen aludni órákon át. Sajnos engem nem ebből a fából faragtak, nem úgy, mint társamat. Hiába az ablak melletti ülőhely, tízezer méteren, a helyenként felhővel borított Európa idővel egyhangú látvány. Időnként jelent meg egy-egy hóval fedett hegycsúcs az Alpok fölött átrepülve, majd ezek is jó időre elmaradoztak.

Az igazi kihívást számunkra mégis az jelentette, hogy a gép útvonalát bemutató monitorunkon szembesülhettünk azzal a ténnyel, hogy Budapesttől északra, Debrecen fölött átrepülve ismét Magyarországon voltunk. És a Liszt Ferencről való indulást követően, majd tíz órával kezdődött a valódi utazásunk Katar irányába.

 

 

A gép zsúfolásig telve. Az utasok vegyes összetételét jellemezte, hogy a láthatóan sok turista mellett megjelentek az arab úti társak is. Első benyomásra „hazatérő” családokról lehetett szó, hiszen egytől-egyig gyermekekkel (a csecsemőtől a tízévesig) utaztak. Utólag, a későbbi dohai tartózkodás tapasztalatait is figyelembe véve, számomra az igazán meglepő az volt, hogy ezek között az arab családok között a férfiak első sorban európai öltözéket viseltek és csak az asszonyokon volt a jellemző fekete „csador”.

Érintve a Fekete- és a Földközi-tengereket lassan megérkeztünk a repülőút utolsó harmadába, az Arab félsziget fölé. A gépről elébünk táruló táj látványát itt még apró felhőfoszlányok sem zavarták. Szemben az európai szürkészöld árnyalattal, itt már szürkésbarna színek uralkodtak. A lassan hanyatló nap sugaraiban élesen rajzolódtak ki a növényzettel alig fedett sziklás hegyormok. Csak időnként jelent meg egy-egy zöld folt valamely szürkés árnyalatú kiszélesedő folyó vagy tópartján, hogy jelezze, alant élet van és emberek művelik a tájat. Este kilenc felé járt az idő (talán még a budapesti zónaidő szerint) mire végleg sötétbe borult a lenti világ. Alant a csillagként sziporkázó fénycsoportok utaltak nagyobb vagy kisebb lakott helyre. Csak a monitoron megjelenő útvonalból lehetett következtetni melyik település fölött járunk.

És VÉGRE…!!! A lassú ereszkedést követően kigyulladt a „seatbelt” jelzés és egyre dinamikusabban csökkent a repülőgép magassága. A látvány, ami elsőre elébünk tárult Doháról, szinte leírhatatlan. Elképesztő hosszú és egyenes kivilágított, csillogó utak, jól látható magasba törő, fényárban úszó felhőkarcolók, és a fentről is jól kivehető hatalmas terek.

 

   

 

Azután éles bedöntés, néhány oldalazó manőver, majd visszafogott dörrenésszerű robaj (futók kint), és a lenti világ gyorsan közeledett. A horizont fogalma ismét jelentést nyert azzal, hogy a leszállópályát övező jól meghatározható építmények növekvő sziluettje kitakarta a távolba vesző látóhatárt. És a félre nem érthető, félre nem érezhető döccenés és a felbőgő, fékezésre állított hajtóművek jelezték, LESZÁLLTUNK! A megszokás szerint összeütöttem a tenyerem, hogy tapssal jutalmazzam a szerencsés megérkezést, de meglepetésemre egyedül maradtam a véleménynyilvánításommal. Magamban megállapítottam, hogy a repüléssel kihagyott tíz év során megváltozott az utasok habitusa. Megszokott közlekedési eszközzé vált repülőgép, nem igényli az érzelemnyilvánítás eme formáját. Nagy ügy…! Azért én csak örültem, hogy megérkeztünk és végre szilárd a talaj a lábunk alatt. A repülőgép hosszúnak tűnő gurulását követően élesen kanyarodott és a repülőtér épületeitől távol megállt, hajtóművei sivítása lassuló morgásba mentek át, majd leálltak.  

 

  

No, nézd csak! Az eddig a leszállási manővert flegmán tudomásul vevő utasok talpon. Úgy tűnik ez a habitus viszont semmit sem változott, mindenki elsőnek szeretné elhagyni a gépet. Így hát mi is bepréselődtünk az udvariasságot mellőző sorba, amely csodálkozik azon, hogy néhány széksorral előrébb mégis magunk elé tessékelünk egy arab családot, két kisgyermekkel. De végre elértük a lépcsőt. És bumm! A légkondicionált légtérből a harminc fokos melegbe jutva pillanatok alatt leizzadtunk. Mire lejutottunk a lépcső aljában várakozó alacsonypadlós buszok egyikéhez, már tapadt ránk öltözékünk. Így hát megváltás volt a légkondicionált jármű belseje és a szilárd talaj biztonsága.

MEGÉRKEZTÜNK!!!

By: Horháth Miháy

Folytatjuk............

 

 

.

 
 
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Iratkozzon fel hírlevelünkre