.

.

.

.

 

.

2014. szeptember 04., csütörtök 18:11

Úti-film forgatás werk második rész - VÉGRE!!!!!! DOHA

Értékelés:
(1 szavazat)

Mint minden repülőút végén a nagy kérdés a feladott csomagok megérkezése. Ráadásul az átszállásos repülés során az ilyen probléma nem is annyira elhanyagolható. Főleg számunkra, hiszen a munkaeszközeink egy laptop kivételével csak feladott csomagként voltak továbbíthatók. Így azután nem csoda, hogy fáradság ide, fáradság oda rendkívül feszülten vártuk a futószalagon bőröndjeink megjelenését. Szerencsére viszonylag rövidebb várakozást követően a csomagok feltűntek és látszólag sérülés sem volt tapasztalható. Boldog megkönnyebbüléssel követtük a jelzéseket a „check out” pont felé és bizakodón vegyes izgalommal vártuk, hogy a vízum rendezése valóban olyan egyszerű-e, mint ahogy arról a hivatalos internetes portálok tájékoztattak.

 

  

 

Helyi idő szerint este tíz óra már bőven elmúlt és más gépek is ontották magukból a fáradt utasokat. Ennek köszönhetően, no meg, hogy nem voltunk helyi állampolgárok, csak a szalaglabirintusba besorolók mögé lehetett beállnunk. A várakozást levezetendő megszámoltuk, hogy tíz-tizenegy ide-oda kígyózó sor, soronként átlag tizennyolc, húsz ember. Mivel a szerencsésebb csomagvadászok közé tartoztunk, mert gyorsan megszereztük poggyászainkat, így nekünk valahol a hatodik sorban jutott hely. Tehát mintegy száz ember volt előttünk, akik az útlevélvizsgálatra vártak.

 

  

 

Megfigyelhettük, hogy az ügyintéző hivatalnokok valamennyien szemet gyönyörködtetően fehér, földig érő öltözetet viseltek, a disdása-t. A fejükre kafijja-t, egy négyszögletű kendőt rögzítettek, amit fekete pánttal kötnek meg, az igal-lal, amelyet sodrott fekete színű zsinór a homlok résznél és kettős fonatként folytatódik hátul derékig, ahol két pár fekete bojtban végződnek. Egyébként a kafijja mintája és színe komoly jelentőséggel bír, többek között a törzset jelképezi. Lábukon többnyire könnyű papucsszandál. A fehér disdása mandzsetta része keményített volt és valószínű nem értéktelen mandzsettagombokkal fogták össze. Ezek a hivatalnokok rendezték a sorokat és végezték az útlevélvizsgálatot. A vizsgálat egyik feltűnő mozzanatát szúrtuk ki, miszerint az útlevélben lévő arckép és a valós személy azonosítása e fénykép alapján elektronikusan, arcfelismerő program segítségével történt. Így a delikvensnek meg kellett állnia egy ponton (vonalon) és bele kellett néznie egy (vélhetően) kamerába, amely egyáltalán nem a szokványos lencsés eszköz volt. A beszkennelt arckép és a valóság összehasonlítását követően, ha megjelent az „OK” jelzés, megtörténhetett a pecsételés és a beléptetés. No persze, ha más ügykezelés, mint például vízum váltása nem volt szükséges. Tehát a látvány kellő tapasztalatot nyújtott számunkra mire sor került ránk is.

Személy szerint magam is úgy éreztem, hogy kellően gördülékeny lesz ez a formális vizsgálat és a vízum intézése. Álmomban sem gondoltam, hogy az útlevelemben szereplő szemüveges kép bajok forrásává válhat. Ugyanis az első mozzanat volt, hogy a szemüvegemet levetették (ami ékes angol nyelven ki is volt írva – „NO GLASSES”). Arra viszont nem gondoltak, hogy a magyar hatóság szemüveggel együtt készíti el biometrikus, új típusú, unió-konform útlevelemet. Így azután a körülbelüli ötödik, hatodik próbálkozásra is csak az írta ki a gép, hogy nincs egyezés. Én már a második, harmadik táján rájöttem a probléma okára és igyekeztem szóban angolul, majd mozdulatokkal egybekötve is jelezni, hogy a képen szemüveget viselek és a valóságban annak híján az egyezés nem is lehetséges. Mindannyiszor megkaptam a helyreigazítást, miszerint „NO GLASSES!” Nincs, mit tenni a hivatalnok tudja, hogy ki vagyok, csak a képem nem egyezik a valósággal. Így tehát elkövetkezett az a lehangoló pillanat, mikor is a korszerű technikát felváltotta a nagyon is kérdéses szubjektivitás. Rátekintés az útlevélképre, majd a delikvensre, akit utasított, hogy vegye fel a szemüvegét, és valóban megtörhetett a jég, hiszen íme, az egyezés. Tehát az a kérdés hogy miért jött, hol fog megszállni és mikor óhajt majd távozni, már csak a rutin részét jelentette. Mind eközben bankkártyámról átutalásra került a vízumom ellenértéke a 100 katari reál (QR). Csattant a pecsét és útlevelemmel, csomagjaimmal már tovább is libbenhettem, mintegy tíz perces tortúrát követően. Vissza se mertem nézni a mögöttem sorban állókra, kiknek idegen nyelvű gondolatait így is értően kiolvastam.

Csörtettem társam után, aki természetesen akkora már bőven végzett és ő maga sem tudta mi történik velem. Mindenesetre megkönnyebbülten haladtunk a kijárat irányába, de a kilépést megelőzően még egy vizsgálaton át kellett esnünk. Ez pedig a tiltott termékek bevitelét megakadályozandó átvilágító berendezés. Most jutott el a tudatunkig, hogy a jó magyaros szokást kiszorította csomagjaink hely szűke. Így az otthoni falatoknak, no meg szíverősítőnek (még saját használatra) sem jutott hely. Így félelem nélkül vettük az akadályt, mert biztos nem találtatik ilyesmi nálunk.

Nem úgy másoknál. A műszer mögötti elkülönített területen láthatók voltak azok a flaskák (lehet, hogy bontottak), konzervek és egyéb csomagban rejtőzködő termékek, amelyek behozatalát szigorúan tiltják. (Szerényen megjegyezném, hogy a legtöbb országban többnyire korlátozott az élelmiszerek bevitele, tehát ez a része nem is annyira egyedülálló.) A későbbi tapasztalataink alapján leszögezhető, hogy nem igen tűrik meg az alkoholt és a sertéshúst, valamint azt tartalmazó készítményeket. Annak fogyasztása, néhány szálloda éttermének kivételével nem is lehetséges. Ha valaki alkoholmámoros legény- vagy leánybúcsúra tervezne kirándulást, azok számára nem feltétlenül Katar a legkiválóbb úti cél. Sőt, valójában az arab kultúrát és a hozzá szorosan kapcsolódó vallást gyakorló országok egyike sem tolerálja ezeket.

A repülőgép földet érésétől számított röpke órát követően végre kijutottunk az érkezési csarnokba. Most azonban indulhatott a vadászat, hogy a szálloda valóban küldött-e értünk szállító alkalmatosságot. Mire azonban izgalmunk fokozódott volna, észrevettük neveinket egy a szálloda logóját is tartalmazó táblán. Annak ellenére, hogy magasságunk közepesnek mondható, feltűnő volt, hogy az értünk érkező (később megtudtuk, hogy nepáli) fiatalember jó egy fejjel volt alacsonyabb nálunk. Elfogadható angolsággal üdvözölt bennünket és nehéz bőröndjeinket „felkapva” (azért a magassága némi akadályt jelentett), gurigázta azokat a parkoló felé. Első kimondottan jól eső élményünk volt, hogy szinte a kijárat előtt parkolt a The Torch Doha sötét BMW-je. Kijutva a légkondicionált épületből nem tapasztaltuk, hogy nagyon lehűlt volna a levegő az utóbbi egy órában. Pillanatok alatt azt éreztük, hogy újra tapadni kezd minden ruhadarabunk. Nepáli emberkénk csomagjainkat behelyezte a csomagtérbe, majd ugrott és rendkívül udvariasan nyitotta a BMW hátsó ajtaját és beszállhattunk a klímatizált utastérbe. Ahogy elhelyezkedtünk, bepattant a kormány mögé és átnyújtott egy-egy nedves kendőt, valamint két gyöngyöző falú kristályvizet. Mindkettőt jóleső érzéssel vettük használatba. Indított és rövidesen magunk mögött tudhattuk Doha nemzetközi repülőterét. Mint később megtudtuk, vasárnap lévén a hét első munkanapján, még európai értelemben is nagy volt a forgalom. Ennek ellenére dinamikusan, nagy helyismeretről téve tanúbizonyságot, haladt a forgalomban. Közben azért semmitmondó témákkal próbálkozva beszélgettünk. Érződött a válaszai rövidségén, hogy a közvetlenebb, beszélgetős hangnem nem a megszokott forma ebben az autóban. Azért a közel harminc perces út alatt annyira feloldódott, hogy elmesélte honnan jött már vagy két éve.

Eközben igyekeztünk betelni a város villódzó fényeivel és a fantasztikusnál fantasztikusabb épületekkel, melyek üzletek, irodák, szállodák és ki tudja még milyen funkciót betöltő létesítmények lehettek. A többsávos utakon feltűnő fürgeséggel cikázva siklott tova BNW-énk. Néha egy-egy rövid, szinte halk kürtölés, hogy itt jövök, mire megnyílt a mellettünk lévő összefüggő sor és be tudtunk sorolni. A következő pillanatban mi lassítottunk, hogy a másik sávban haladó ugyancsak behajthasson. Számunkra, magyaroknak, nagyon meglepő, hogy egy igazán keleti országban mennyire kulturált a közlekedés eme formája. Mint később is, azt figyelhettük meg, hogy nemigen léteznek vitás helyzetek az aszfalton. Pedig ugyancsak tapasztaltunk közlekedési dugókat, lépésben haladó több kilométeres kocsisorokat. Valahogy az ország egészére jellemző katari életvitel nem generál minden pillanatban vitás helyzeteket. Persze biztos vannak, de távolról sem fogható rá a pesti aszfaltra jellemző arrogancia.

 

  

Egyszer csak az első szélvédőn keresztül feltűnt The Torch Doha háromszáz méter magas, sziporkázó futó színekkel kivilágított tornya. A körülöttünk lévő forgalom lassanként ritkulni kezdett, így fokozódott a sebességünk is. A torony egyre gyorsabban növekedett előttünk. Egyre több részlete bontakozott ki a sötét, csillagpöttyös égbolt előtt. Ahogy közelebb érve kifutott a látóteret határoló szélvédőn túlra, látni lehetett kivilágított külső rácsozatát, majd még közelebb érve az üvegborítású külső gyűrűszelvényeket (szállodai szobák, éttermek, stb.), melyek a belső toronyoszlopot övezik a külső rácsszerkezeten belül. És lassan feltűnt a huszadik emelet magasságában elhelyezkedő erkélyszerű kitüremkedés is, majd ez is kiszorult a látóterünkből. Végül a teljes teret kitöltő látvány közvetlen közelről volt megfigyelhető, mert a BMW lefékezett és a szálloda főbejárata előtt megállt.

 

Folytatjuk....

By: Horváth Mihály

 

 
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Iratkozzon fel hírlevelünkre